Megint (vissza)élek a lehetőségeimmel, de a mai reggel és az elmúlt hónapok eseményei miatt, úgy érzem, írnom kell néhány sort.

Gondolataim 1975-be és a 80-s évek elejére visznek vissza. Tárolási osztályvezetőként egy irodába kerültem Illés Sanyival, aki akkor a technikai szolgálat mindenese volt. Évekig dolgoztunk így együtt.

A nyolcvanas évek elején egy nap Sanyi jelentette, hogy egészségügyi problémája van. Azonnal orvoshoz küldtük, és ezzel kezdetét vette a sok-sok hónapig tartó rémálom.

Az alakulat parancsnoka akkor Sziklai Gábor alezredes volt, akinek volt egy nagyon emberi tulajdonsága. A munkatársai érdekében minden követ megmozgatott, mindent megtett. Amikor jelentettem neki Illés Sanyit, átvette és a továbbiakban Ő intézett mindent. Vizsgálatok, kórházi kezelés következett.

Én ekkor a parancsnok technikai helyettese voltam,Sziklai alezredes egy reggel azzal fogadott,  joga van tudni, Illés Sanyi gyógyíthatatlan beteg, bármikor bekövetkezhet a baj.

Azt hittem leesek a székről. Sanyi ezt nem tudta, minden nap beszéltünk, és nekem borzasztó volt úgy tenni, mintha minden rendben volna, meg fog gyógyulni. Együtt dolgoztunk, egymás mellett laktunk. Hosszú hónapokig tartott…

Ma pedig a Dini…

Hétfő reggel, mikor visszavittem a kórházba, nagyon rossz érzéseim voltak. Amikor megtudtam a rosszhírt és azt hogy a Dini még nem tud róla, megrohantak az emlékek.

Péntek reggel a kórházba indultunk. Hogy teljes legyen a kép, egy másik klubtagunkért, akit műtét után szállítottam  haza. Indulás előtt beszéltünk  Irmussal, aki készült a kórházba, ásványvizet bevinni. Mondtuk neki, megoldjuk.

És itt jön az, ami miatt ezt az egészet megírom.

Nem mertem felmenni Dinihez.

Zsó vitte fel az ásványvizeket, beszélgettek is kicsit.

És jött a mai reggel, Dini is elment.

Két jó barát, két sors. Barátaim, nyugodjatok békében!