A bicskei települési helyen eltöltött néhány nap, -éjszaka szervezés, nappal végrehajtás, alvás semmi- után jött a parancs: áttelepülés. 

A raktár háborús helyzetben az Ellátó Dandár, leánykori nevén Mozgó Bázis alárendeltségébe kerül. Így volt ez ekkor is, így a menetet a dandár szervezte meg, annak minden rémségével együtt. Lehet, -sőt biztos- elfogult vagyok, de ennél szerencsétlenebb szervezet nem nagyon működött (?) a seregben. Talán egyszer valaki lesz elég merész és megírja a történetét. 

A sztori a következő: 

Adott a Vértes erdejében egy többé kevésbé egyenes földút. Erre mindkét oldalról, mint egy fésű fogai csatlakoztak azok a mellékutak, melyeken az egyes alakulatok menetoszlopai sorakoztak fel. Az elképzelés az volt, hogy a központi útra sorolnak be az alakulatok és így kezdik meg a menetet. Mindezt természetesen éjszaka. Nos amit el lehetett rontani, az elromlott. Az alapvető hibát a dandártörzs a nála szokott módon követte el, csak saját magával számolt.

Így történhetett meg, hogy a besorolás helyének az oszlop elején szereplő tereppontot adta meg, egy konkrét időponttal, menetrend meghatározásával, az élen és a végen haladók meghatározásával.

Képzeljük el, hogy hatott ez a mellékutakon tök sötétben felsorakozó 20-25 alakulatra. A parancsnokok saját elgondolásaik szerint indították meg a saját oszlopaikat és fordultak rá a központi útra. A helyzetet az is bonyolította, hogy a több órás sötétben várakozás miatt a gépkocsivezetők egy része elaludt, így nem vette észre az előtte levő indulását, emiatt a mögötte levők sem indultak el. Nem ragozom tovább, így is elképzelhető, hogy a több száz jármű egyszeri mozgása mekkora káoszt okozott. Az oszlopok szétszakadtak, az elsőkből középsők vagy utolsók lettek és fordítva.

Így indultunk el éjfél körül a Komárom megyei Súr É. környékére. Megjegyzem, a polgári forgalom nem volt korlátozva, az az éjszaka ellenére is működött. Máig csodálkozom, hogy súlyos baleset nélkül átértünk. A menetvonalon sorra találkoztunk valamilyen ok miatt álló egy vagy több kocsiból álló részlegekkel. Én akkor a parancsnoki kocsiban utaztam, mögöttünk néhány kocsink a sokból. Többször értünk el álló kocsit vagy oszlopot, a szabályok szerint megálltunk mögötte, vártuk a tovább indulást. Egy idő után mindig gyanús lett miért nem megyünk. Ezt életveszélyes felderítés követte a sötétben, jeges úton álló, illetve szembe jövő kocsik között. Még az is előfordult, hogy az első kocsi vezetője elaludt, így leszakadt a saját oszlopáról, a többiek pedig békésen álltak mögötte. Így került sor oszlop előzi oszlopot manőverre ami az álmoskönyvek szerint nem jó dolog. Meg persze arra is ügyelni kellett, hogy a megmaradt saját kocsijaink is minket kövessenek, ne ragadjanak le az állók mögött. Baj volt a forgalom szabályozással is, később megtudtuk, a behívott tartalékos motorosok nagy része nem vállalta az éjszakai jeges úti motorozást és gondoskodott róla, hogy ne tudjon menni. 

A mai napig kisebb csodának érzékelem, hogy másnap délutánra mindenki beérkezett. Itt pihenés helyett természetesen a település következett, egyúttal folytatódott a gyakorlat is. 

Az már hab a tortán, hogy mikor mentünk haza, Devecser kellős közepén a részlegekben érkező oszlopok egy részét a forgalom szabályzó katona a sümegi út helyett a vásárhelyi útra irányította…

Binder Károly